„Mint árnyék, követném a lépted nyomát”

Miután végeztek a fürdéssel, és felöltöztek, Kagome kikelve magából alaposan lehordta a fiúkat, akik nem győztek hova süllyedni szégyenükben. Sango és Arisa is szúrós szemekkel meredtek rájuk, csípőre, illetve karba tett kézzel.

Inuyasha: Nem kell így ordítoznod! –mondta Kagomenak- Különben sem volt rajtatok túl sok látnivaló…! – Ez nagyon rosszul hangzott. A lányok először elképedtek, utána a kapott „kritikától” feldühödtek, testük körül láng lobbant fel. Inuyasha elgondolkozott a lányok arckifejezését látva: Olyasmit mondott, amit nem kellett volna?

Inuyasha: N-n-nem úgy értettem! Azt akartam mondani, hogy nem lehetett látni semmit! –próbálta kimagyarázni magát-

Sango: Kagome… megkérhetünk?

Arisa: Ühüm –bólogatott Sango sejtelmes kérésére, támogatva a büntetést-

Kagomenak nem hiányzott több, vett egy nagy levegőt, a fiú már lépett egyet hátra rémült arccal.

Kagome: FEKSZIIIIK! –BUMM- Fekszik! Fekszik! Fekszik! Fekszik! Fekszik! Fekszik! Fekszik! Fekszik! Fekszik! Fekszik! –jó sokszor elhadarta, folytatva a sorozatot-

Inuyasha közelebbről megismerkedett az anyafölddel, egyre mélyebbre merült benne.

Kagome: FEKSZIIIIK! –Ez volt az utolsó. Mikor lihegve abbahagyta, Inuyasha már vagy egy méterrel a földfelszín alatt volt, és füstcsíkok szálltak fel körüle.

Kouga gúnyosan megjegyezte: Ez szánalmas, Kutyafül…

Ekkor Kagome elé lépett: Te csak ne szólj egy szót se! Ezt egyáltalán nem gondoltam volna Rólad, Kouga! –célzott ezzel a leselkedésre-

A fiú belevörösödött: De-de Kagome! V-véletlen volt!

Arisa ott somolygott a háttérben. Az ő haragja már régen elszállt, de meg kell leckéztetni a 3 kukkolót.

Kagome: Véletlen?! Ugyan miért hinnénk Nektek?! –hátat fordított keresztbe tett karokkal, enyhén felemelve a fejét büszkén-

Kouga gyorsan Kagome elé sietett, megfogta a két kezét: Bocsánatodat kérem Kedvesem!

Na Arisa most lett igazán mérges, kirázta a hideg, valahányszor meghallotta a „Kedvesem” megnevezést, még, ha nem is neki szánták. Túlzásnak vélte.

Arisa: *Kouga ilyenkor úriember, de ez már azért egy kicsit túlzás…*

Kagome meg volt illetődve, nem tudta tovább tartani a haragját, főleg Kouga őszinte tekintete miatt: Hát… rendben.

Kouga megnyugodva bólintott. Elengedte a lány kezét, odament a levadászott vadkanhoz, majd a vállára dobta.

Kagome: Elmész?

Kouga megfordult: Muszáj ezt elvinnem, a fiúknak, különben éhezni fognak, de ne aggódj, hamarosan találkozunk, Kagome! -Elfutott mellette, lassan elnyelte az erdő.

Arisa odasétált Inuyashahoz, aki még mindig a földben „pihengetett”. Letérdelt hozzá.

Arisa: Inuyasha, élsz még? –húzogatta meg finoman a hanyu egyik fülét-

Inuyasha: Hé! Hagyd békén a fülemet! –kapta fel a fejét-

Miroku Inuyasha felé fordult: Látod? Így jár, aki… -ám a fiú nem folytatta, mert a szellemírtólány odalépett hozzá. Félő vigyorral nézett rá: Valami baj van, Sango?

Sango kecses, nőies mozdulattal lekevert Mirokunak egy szép, nagy pofont. A fiú arcán izzott a vörös tenyérnyom a hangos csattanást követően.

Sango: Nem akartam, hogy kimaradj.

Miroku: Ehhehe…^^" Ehh… ˇˇ

Mindenki lefeküdt már, amikor Arisa halk neszekre lett figyelmes, levélzörgésre, ágroppanásra. Felült óvatosan, megmozdította a füleit, és hallgatózni kezdett. A hangok egy bokor mögül szűrődtek. Kezdett félni picit, nem látott semmit ott. A tűznek csak halvány fénye érte el a sűrű szélét. Pár pillanat múlva megszűnt a neszezés.

Inuyaha félálomban észrevette, hogy a lány fenn van: Arisa… -morgott álmosan- Miért nem alszol már?

Arisa: Csak hallottam valamit.

Inuyasha: Mit? -Kérdezte unott hangon-

Arisa: Levél rezgést, és ágropogást.

Inuyasha: Csak képzelődtél…

Arisa: Nem hiszem… -mondta nem túl határozottan-

Inuyasha: Biztos egy egér volt, vagy egy mókus. Most már menj aludni! –Ezzel átfordult a másik oldalára.

Arisa gyanakvón méregette a bokrot, ahonnan hallotta a mocorgást az előbb, de mivel immár csend lett, visszafeküdt háttal neki, betakarózott a pokróccal. Igazából nem tudott megnyugodni rögtön, szüksége volt időre az elalváshoz.

Gyanúja nem volt alaptalan…

A bokor ágainak, levelei közül felvillant egy vörös szempár. Sokáig figyelte a lányt, aztán elhalványodott, eltűnt az éj sötétjében…

Milyen jót aludtam! –nyújtózkodott Kagome, maga mellett tolva a biciklijét.

Shippo: Én is! –követte Kagome példáját, jólesőn nyújtózott egyet a bicaj elülső kosarában Kirara mellett-

Inuyasha hirtelen megállt, Kagome pedig nekiment bicajostól, de ez nem zavarta meg éberségét a fiúnak.

Kagome: Szólhatnál, mielőtt megállsz! –ekkor észrevette, valami nem stimmel- Mi az, Inuyasha?

A félszellem a levegőbe szimatolt: Vérszagot érzek… a közelben…

Arisa is szimatolni kezdett: Érzem én is!

Inuyasha: Gyerünk! –nekiiramodott. A többiek futva követték őt, egyenesen a fák közé. Ahogy közeledtek, egyik pillanatban hangos morgást, a másikban fájdalommal teli nyüszítéseket hallottak. Mikor odaértek, aggasztó látvány tárult eléjük. Egy sötétszürke hím farkas harcolt egy nála jóval nagyobb szörny ellen. A bundája csapzott volt, és több súlyos sebből vérzett. Védte legdrágább kincsét, a kölykét. A kis fekete kölyköt az apja nem engedte előbújni a háta mögül, hangosan morgott, vicsorgott a szörnyre. A kicsi jobb mellső lábát felemelve tartotta, ő ott szenvedett sérülést. A szörny kinézetre leginkább egy dinoszauruszra hasonlított, nem a szelídebbik fajták közül. Leginkább a T-rexre emlékeztetett. Kitátotta a száját, majd fogaival azonnal oda kapott a felnőtt farkas felé, aki szintén támadást indított ellene. Nekiszaladt, és sikerült kikerülnie a hatalmas szájat, beleharapott a szörny nyakának oldalába. Összeszedte minden erejét, belemélyesztette agyarait ellensége húsába, amennyire csak tudta. Ám hiába sebesítette meg, védtelen maradt…

Arisa látta az elkerülhetetlent, amint a hatalmas testű hüllő újra a farkashoz kapott. **: Neeeeeee! –kiáltott kétségbeesetten- **Fogaival megragadta az apát, aki felvonyított fájdalmában. Vonyítása zsigerekig hatolt. A szörny lerángatta a nyakáról, úgy rázta, mint egy rongyot, végül elhajította. A farkas tehetetlenül a földre zuhant. A kölyök, látva, hogy segítségre szorul, nem törődve saját épségével, bukdácsolva apja elé sietett, szembe fordult az óriási gyíkkal, és mérgesen csaholta.

Inuyasha felugrott a levegőbe, mikor a szörny megindult előre, a kicsihez.

Inuyasha: Ők nem lesznek az ebéded! –ekkor kardjával hosszában kettévágta-

A szörnynek esélye sem volt védekezni, a vágás helyén vér fröccsent ki. Mire a holttest elérte volna a földet, a csontjairól köddé vált a hús.

Arisa odaszaladt az apafarkashoz, akin sajnos már nem lehetett segíteni. Az életét adta a kölykéért. A kis fekete odafordult hozzá, halk nyüszögéssel próbálta felkelteni, majd az orrával bökdöste. Arisanak összeszorult a szíve, ott térdelt mellettük, kezei ökölbe szorulva pihentek a térdein. Lehajtotta a fejét, eleredtek a könnyei, halkan zokogni kezdett. Kagome leguggolt hozzá. Együttérzését kifejezve Arisa vállára tette a kezét. Szomorúan nézték a kölyköt, aki nem adta fel. Bökdöste tovább orrával édesapját, hozzá dörgölőzött, megharapta a fülét, és húzogatta, de nem ébredt fel.

Inuyasha odasétált a lányok mögé, hangja mellett arca is komor volt: Már nem tehetünk érte semmit. –mondta a halott farkasra nézve- Menjünk.

Kagome: Gyere Arisa. –felállt mellőle, majd követte Inuyashat.

A kicsi eközben szorosan apja mellé feküdt, nem akart elmozdulni tőle. Arisa fejet hajtott, megadva az elhunyt farkasnak a végső tiszteletet, utána ellépett tőlük, bár nehezen törődött bele, hogy sorsára kell hagyniuk az éjfekete csöppséget. Néhányszor visszafordult, utoljára megnézve őket könnyes szemeivel.

Sokáig nem szólt senki egy szót sem, búskomorak voltak, az imént történteken kavarogtak a gondolataik. Aznap este, mikor lepihentek, Arisara fura érzés tört rá, hasonlóan, mint előző este. Felült, hogy körbenézzen. Most a tűz ropogásán kívül nem hallott mást, ám a sötétségben újra felvillant a vörös szempár, amit a lány most észrevett. Megijedt, de nem szólt a többieknek. Kis idő múlva a két vörösen fénylő pontocska ismét eltűnt a lány szemei elől. Arisa várt egy darabig, ám nem bukkant fel ezután. Bátorságot gyűjtött, és lábujjhegyen ellopakodott a többiektől. Tudni akarta, ki figyeli, még ha veszélybe is sodorja magát.

Arisa: Van itt valaki? –kérdezte, rémült hangon, közben haladt egyre beljebb az erdőbe. Nagyon vigyázott, nehogy hátba támadják. Idegesen nézelődött minden irányba, fülelt, szimatolt. Ismerős szag csapta meg, mintha nem régen találkozott volna vele.

Arisa: Vérszag…

Megállt, egyszer körbefordult. A sebesült szellem, vagy szörny veszélyesebb. A lány tisztában volt vele, ezért vált túlzottan óvatossá. Egy idegfeszítő pillanatban megrezzent egy újabb bokor. Arisa remegő kezével megfogta a kard markolatát. A félelemtől szaporán vert a szíve, mélyen vette a levegőt.

Közeledett a cserjéhez, amin furcsa dolgot vett észre… Kilógott belőle egy aprócska farok.  

Arisa: Látom, hogy a bokorban bujkálsz. Gyere elő! –remegett a hangja, mert még félt-

Kisvártatva szembe fordult vele, majd előbújt bicegve a kis fekete farkaskölyök a sebesült lábával, ráemelve a tekintetét.

Arisa felsóhajtott, de még reszketett a félelemtől: Húúúúh… Nagyon megijesztettél! –tette szívére a kezét-

Letérdelt a kölyökhöz, aki pedig a lány előtt ült le.

Arisa: Mit keresel Te itt? –kérdezte szelíd mosollyal tőle-

A kis fekete, felemelte a sebesült lábát, mutatva mi a baj. Nyüszögött halkan, kérve Arisat, hogy segítsen rajta. Ezt szerette volna kérni akkor is, mikor először megkereste.

Arisa: Értem már. –bólintott- Add a mancsod! –mosolygott, majd megfogta a felé nyújtott, parányi, vérző mancsot, vigyázva arra, ne okozzon fájdalmat. A kard ismét gazdája segítségére sietett, halvány fényével begyógyította a sebet.

Arisa azután elengedte: Szóval Te voltál, aki követett…

Nem tűnődhetett tovább, mert ellepte a végtelen hálával rázúdult nyaldosási hullám kis betegétől. Arisat annyira hirtelen érte, hogy hátraesett, nagyot nevetett.

Arisa: Jól van! Jól van! Nagyon szívesen! –kuncogott- Jáááj! Csikizel! ^^

Felült, és az ölébe rakta: Örülök, hogy rendben vagy. –ám elkomorodott az arca- Nincs családod, ahova visszamehetnél? Anyukád? Testvéreid?

Erre egyértelmű választ nem kapott, a farkas csak oldalra billentette a fejét, nézte őt kíváncsian világoskék szemeivel.

A lány szomorúan sóhajtott: Nem tudom, a többiek mit szólnának hozzá, ha… Ha velünk jönnél…

Lehajtotta fejét, amit vigasztaló felnyaldosás követett. Halványan mosolyogva megsimogatta a kicsi buksiját.

Arisa: Sajnálom… -ennyi tudott mondani elcsukló hangon. Letette öléből.

Felállt: Vigyázz magadra… -Bíztatón mosolygott rá, bár a könnyei fojtogatták.

Elfordult tőle, és puha léptekkel ott hagyta. A kölyök leült, ugyanúgy oldalra billentve a fejét, nézett halkan nyüszögve Arisa után.

Pár órával elmúlt napfelkelte, hőseink elindultak tovább az útjukon. Arisa szomorúan bámult maga elé. Ő haladt leghátul, lemaradva.

Arisa: *Vigyázz magadra…* -képtelen volt másra gondolni-

Elhaladt a sűrű aljnövényzet mellett, mikor az megrezzent. Felkapta a fejét, visszafordult.

A farkas kölyök előugrott a bozótból, vidáman ugatva a lányt. Nekiszalad, felugrott Arisa karjába, üdvözölve őt. Teljesen összenyalta megint az arcát. Arisa felnevetett, most a boldogság könnyei gyűltek a szemében.

Mindenki hátranézett:

Inuyasha: Hát ez a kölyök meg mit keres itt?

Kagome: Úgy látszik, követte Arisat! –mosolygott-

Arisa feléjük fordult, picit összehúzta magát, mert zavarban volt, közben a karjában tartotta a kölyköt: Megengeditek, hogy velünk jöjjön?

Kagome: Hát persze!

Inuyasha: Csak láb alatt lenne! Felejtsd el! –mondott ellent Kagome válaszának-

Arisa rögtön elszontyolodott, vele együtt a kölyök is.

Kagome: Ugyan már Inuyasha! Ne légy már ilyen érzéketlen! A kölyök eddig követte Arisat! Nyilvánvaló, hogy megszerette! Nem küldheted el!

Inuyasha erősen gondolkodóba esett, hallgatott egy darabig, végül beadta a derekát: Ha gondoskodni fogsz róla, mert én ugyan nem fogom dédelgetni!

Arisa: Gondoskodom róla! Ígérem! – úgy érezte magát, mint, aki a szüleitől kért volna engedélyt, hogy megtartsa-

Inuyasha: Felőlem akkor velünk jöhet… -vállat vont, ezzel párhuzamosan a többiek elmosolyodtak-

Arisa örömében felkiáltott, és pördült egyet, szorosan magához ölelve a kis farkast.

Arisa: Köszönöm!

A kölyök is megköszönte egyet vakkantva. Látszott, mennyire örül, a farkát is csóválta. Arisa letette őt. Tényleg, mint egy kislány, aki most kapta meg élete első „kutyáját” úgy virult.

Arisa: Árnyék lesz a neved! Mit szólsz hozzá? –kuncogva szaladt előre. Árnyék elfogadta a nevét, tetszett neki, ezt is vakkantással jelezte, és bólintott. Együtt futottak, egymásra nézve, boldogan. Arisa kis társának találó nevet adott, hiszen ettől a pillanattól valóban a nyomában járt, bárhová tartott. Mély hálát érzett a lány iránt.

Árnyék szemében gondolatai tükröződtek:*Te lettél az én barátom, én, pedig a Tiéd! Egy falka! Egy család! Számíthatsz rám!*